Dűne

„Az élet titka nem probléma, amit meg kell oldani, hanem realitás, amit át kell élni.” /Frank Herbert: A Dűne/

A Dűne film őszi bemutatója (amely remélem, nem csúszik tovább) aprópóján megosztom Veletek a Dűnéről írt, pár évvel ezelőtti véleményemet. A Dűne kétség kívül az egyik kedvenc regényem.

2018 tavasszal került a kezembe Frank Herbert sci-fi klasszikusa, A Dűne. A sci-fi irodalom iránt pár éve kezdtem érdeklődni, amikor is Asimov, Philip K. Dick vagy James S.A. Corey regényeit olvastam egymás után, távoli bolygókon kalandozva.

A Dűne több mint sci-fi; egy fiú felnőtté válásának története, egy próféta krónikája, szociológiai tanulmány, két nemesi család ellentétének és háborújának meséje.

A Dűne alapjául szolgáló világ, bár a jövőben játszódik, lakói, az emberek továbbra is „emberiek” maradnak; a bolygókat és csillagrendszereket meghódító birodalom feudális rendszerben működik, ahol a nemesi családok ugyanúgy vetélkednek egymással, mint a középkorban és a császár csupán egy nagyobb hatalom bábja. A regény remekül mutatja be a hatalmi játszmákat, nekem egy-egy hosszabb tanácskozás, vagy egy fogadáson játszódó jelenet olvasása néhol izgalmasabb volt, mint maguk a csatajelenetek.

Az Arrakis világa egyszerre csalogató, és félelmetes, a leírásokat olvasva én is éreztem a bolygót belengő fűszer fahéj illatát, láttam, ahogy a reggeli harmatcseppeket egyenként gyűjtik be az őslakosok, és hallottam a férgek közeledtét jelző tompa dübörgést.

Leto hercegnek végig drukkoltam, Lady Jessicát tiszteltem és irigyeltem az erejéért és hatalmáért, a Harkonneneket utáltam, Paul bátorságán ámultam.

Herbert remekül építette fel a Dűne világát, részletesen kidolgozva a bolygó földrajzi, ökológiai, politikai, társadalmi berendezkedését és tulajdonságait, majd erre alapítva írt meg egy nagyszerű karaktereket megmozgató eposzi történetet. 

Ti olvastátok a Dűnét, illetve az előzmény/folytatás regényeket?