Sigrídur Hagalín Björnsdóttir: A sziget

"Folytatjuk. Mintha mi sem történt volna. Továbbra is felébredünk reggelente, főzünk egy teát, mivel a kávé elfogyott, fogat mosunk és elindítjuk a gyerekeket iskolába, beballagunk a munkahelyünkre, és új megoldásokat keresünk régi problémákra. Tovább kell forognia a munka kerekének, az emberek értik ezt, de most csak körbe-körbe járnak ahelyett, hogy apró fogaskerekek lennének a világgazdaság bonyolult óraművében. Semmi sem kerül be ebbe a gépbe, és semmit sem bocsát ki magából." (Sigrídur Hagalín Björnsdóttir: A sziget)

Eddig nem olvastam északi szerzőktől könyvet. A szigetet karácsonyra kaptam tesómtól, aki mindig remek érzékkel választ nekem olvasmányt. Ez a regény is telitalálat lett, izgalmas olvasmány volt és elgondolkodtató disztópia.

A történet szerint Izland lakossága egy nap arra ébred, hogy megszakadt a kapcsolata a külvilággal. Se internet, se telefon, semmi hír más országokból. Akik elindulnak a tengeren vagy repülőn kapcsolatot keresni, eltűnnek. Nem tudják, mi okozhatta a hibát, de a kis szigetország egyik napról a másikra magára marad. A regény három főbb karakter nézőpontjából mutatja be, a kormány megmaradt tagjai hogyan próbálják újjászervezni az sziget életét. Hjalti újságíró, így közelről nézi végig, hogyan alakul át a politikai rendszer, María egy 15 éve Izlandon élő hegedűművész, aki igyekszik családját összetartani, a harmadik karakter pedig egy másik idősíkon próbál túlélni a zord fjordoknál.

Aki poszt-apokaliptikus vagy mozgalmas sztorira kíváncsi, az ne a Szigetben keresse. Ez a regény lassú tempójú, a feszültséget fokozatosan felépítő történet. Érdekes és nyomasztó gondolatkísérlet arról, hogy Izland szigete képes lenne-e eltartani a lakóit, ha magára maradna. És vajon az izlandi társadalom, az emberek hogyan reagálnának erre? Lehet-e teljesen önellátó az ország, miközben a gyógyszerek fogynak, a termelés pedig nem képes ellátni a jelenlegi lakosságot?

A regény megvizsgálja az izolált ország problémáját politikai, jogi és emberi szempontból is, és bizony nem valami derűlátó. A lendületes, az emberekbe hitet öntő kormány szép lassan diktatúrává válik, a jogrendszer összeomlik. A külföldieket, turistákat megvetés, majd később erőszak is fenyegeti. A társadalmi feszültségek kiéleződnek, egyre gyakoribb lesz az önbíráskodás és az erőszak. A két főhős, Hjalti és María pedig a maguk módján próbálnak megküzdeni a helyzettel. 

A regény szövege olvasmányos, a filozófiai mélység elgondolkodtató és megható, a nyelvezete szép. Remek megoldás volt az is, hogy az egyes fejezetek közt újságcikkek is szerepelnek, amelyek remek hangulatot adnak a sztorinak (és valósághűbbé teszik).

Hjalti karaktere engem kevésbé fogott meg. Noha újságíróként valamennyire érzi, hogy nem helyes a kormányfő ügyeibe bonyolódnia, hagyja, hogy sodródjon az árral. A morális iránytűje valamennyire megmaradt, mégis a történet nagy részében csak ide-oda csapódik, tehetetlen és kifejezetten unalmas szereplő. María sokkal szimpatikusabb volt. Erős és kitartó volt végig, aki bármit megtett volna, hogy a gyermekeit biztonságban tudja. Az ő szálát sajnos hirtelen vágja el az író, pedig szívesen olvastam volna még róla. Van még egy nézőpont karakter, de ő csak ritkán tűnik fel, 1-1 fejezetre, én elég feleslegesnek éreztem.

A sziget egy izgalmas és nyomasztó gondolatkísérlet, thriller és disztópia. Ugyan egy izlandi számára valószínűleg még megrázóbb, a nem izlandi származású olvasóknak is ad bőven gondolkodnivalót.