Gitte Rose: Kristályközelség (Áttűnő világok 3.)

"Ahogy G.g. Kall szemébe nézett, a fehéren ragyogó apró alakzatok olyan mintát alkottak, ami megszólította. És ebben a kristályközelségben emlékezett a legfontosabb dologra, amit az Átmenet során a tudata mélyén elraktározott. Hogy ő és Kall, elválaszthatatlanok. És ő mint G.g. hivatott őrizni mindazt, ami a férfi számára a legfontosabb, amiért érdemes élni, küzdeni, létezni. Továbbmenni." (Gitte Rose: Kristályközelség)

Az Áttűnő világok lezárásában G.g. immár átalakított Új Éra-iként éli mindennapjait Kall oldalán. A lány átalakítása nem zökkenőmentes, Kall és társai pedig mindent megtesznek, hogy könnyebb legyen a lány új életének első szakasza. A Jelkeresés közben folytatódik, egyre különösebb anomáliákkal, a Végrehajtók csapatain belül pedig hatalmi harcok törnek ki.

A sorozat első kötetét szerettem, a második résszel pedig ugyan voltak gondjaim, de a lezárás ütős lett. A Kristályközelség kapcsán sajnos bajban vagyok. Az előző részekhez hasonlóan az univerzum érdekes, a hangulat jól átjön, a tájak és a leírások szépek és szemléletesek. A karakterekben, de még a mellékszereplőkben is sok potenciál van, mindegyikük háttértörténete érdekes.

A gondom továbbra is a feszültség volt. A sztori eleje izgalmasan indít, hiszen G.g nehezen birkózik meg az új létformájával, és nem is megy minden terv szerint az átalakítása során. Viszont ez a probléma és feszültség elég hamar megoldódik, és utána - a rejtélyes anomáliákat leszámítva - nincs olyan kihívás, ami komolyan próbára tenné. Vannak a regényben mozgalmas jelenetek, akciók, izgalmas jelkeresés - de egyszerűen nem tud a regény olyan feszültséget és izgalmat teremteni, amikor komolyan izgulnánk a főhősökért.

A mellékszereplők kapcsán is felvonultat a regény sok remek melléksztorit és feszültséget, de nem foglalkozik aztán velük mélyebben. Amiért kár, mert Rye/Zen története kifejezetten érdekelt volna, ahogy a Végrehajtók közti hatalmi játszma is. De sajnos ezek a háttérben maradtak, és nem bontotta ki jobban a sztori őket. Mindig csak érintette a problémákat, de nem volt igazán súlyuk.

Persze lehet úgy is megközelíteni a dolgot, hogy a Kristályközelség amolyan komfort regény. Hangulatos, egyedi világgal, a szereplők közti kapcsolatok jól működnek, nem feltétlenül kell feszültség. Én viszont azokat a történeteket szeretem igazán, ahol van tétje a sztorinak és vannak fordulatok, izgulunk a szereplőkért, és ahol a karakterek bejárnak egy jól követhető fejlődési ívet. G.g. persze hatással van a környezetére, és empátiájával megváltoztatja valamennyire a csapatát, de ezt is csak felszínesen érinti a regény. A lezárásban pedig egy hosszabb monológgal derül fény a Jelek rejtélyére. Ez bár érdekes volt, mégis, ha a szereplők nyomozása során derül fény fokozatosan a rejtélyre, vagy lett volna e kapcsán pár fordulat, amikor az olvasó a karakterrel együtt jön rá a csavarra, ütősebb lett volna.

Sajnálom, mert szerettem volna szeretni ezt a kötetet, de a fenti okok miatt nehezen tartotta fent a figyelmem a regény.

Köszönöm szépen az írónőnek a recenziós példányt!